Antibiotikum okozta bélgyulladás

Az antibiotikum okozta hasmenéses betegség, mely az antibiotikum szedése során, vagy röviddel azt követően alakul ki, az esetek többségében enyhe lefolyású, de egyes esetekben igen súlyossá válhat, illetve komoly szövődményeket is okozhat. A pár napig tartó enyhe lefolyású híg székletürítéstől az egészen súlyos, akár 15-20 napig fennálló, vizes-nyákos, esetleg véres székletürítéssel, erős hasi görcsökkel, haspuffadással, időnként lázzal és a beteg teljes elesettségével járó formák is kialakulhatnak. Ez utóbbi eseteket – különösen, ha nem derül fény a közelmúltban befejezett antibiotikum terápiára – gyakran összetévesztik egyéb gyomor-bélrendszeri megbetegedésekkel, ami miatt akár hasi műtétre is sor kerülhet, ez pedig tovább súlyosbítja a beteg állapotát.

Az antibiotikumok által okozott bélgyulladásnak több megnevezése is van. Idegen néven pseudomembranosus colitisnek szokták nevezni, aminek a magyar megfelelője az álhártyás vastagbélgyulladás. Ez az elnevezés utal arra a képre, amit a diagnózis felállítása során az orvos lát a bél nyálkahártyájának felszínén. Fontos tudni azonban, hogy a szedett gyógyszer nem csak a vastagbélben, hanem a vékonybél területén is okozhat gyulladásos elváltozást.

 

 

Súlyos szövődményként a bél falának károsodása következtében a bélfal átszakadása, ún. perforáció is előfordulhat, ami életet veszélyeztető hashártyagyulladás kialakulásához vezethet. Az ilyen jellegű szövődmény azonnali sebészi beavatkozást igényel.

A fenti tüneteket tulajdonképpen bármely antibiotikum előidézheti, de van néhány olyan hatóanyag, amelynek szedése mellett a statisztikai adatok szerint gyakoribb a bél gyulladásos megbetegedése – ilyen pl. a clindamycin, amoxycillin és clavulánsav vagy a cephalosporin.

 

 

A tünetek legkorábban az antibiotikum szedésének második napján jelentkeznek, de akár 3-6 hét múlva is kialakulhatnak.

A betegség oka, hogy az antibiotikumok hatására a bélben jelenlévő normál bélflórát alkotó baktériumok elpusztulnak, és helyükben egy olyan baktérium telepszik meg, mely hasmenéses tüneteket okoz. Ez a kórokozó leggyakrabban a Clostridium difficile nevű baktérium, mely a bél nyálkahártyájának gyulladását, súlyosabb esetben szövetelhalást okoz. Ennek a kórokozónak kétféle toxinja van, az A-típusú ún. enterotoxin és a B-típusú ún. cytotoxin, melyek a beteg egyén székletéből is kimutathatóak. Ritkábban bár, de egyéb kórokozók is vezethetnek hasonló hasmenéses tünetekhez.

Előfordulnak olyan esetek is, amikor kórokozó nincs jelen, az antibiotikumot szedő egyén mégis hasmenéses tünetekre panaszkodik. Ilyenkor a panaszok oka, hogy a gyógyszer hatására a bélben normálisan jelenlévő baktériumok száma jelentősen lecsökken, és ezek hiányában nincs lehetőség a szénhidrát tökéletes lebontására, hanem egy erjedéses folyamat kezdődik, ami a hasmenést okozza.

 

 

A diagnózis felállítása során széklet vizsgálatra, illetve legtöbbször képalkotó vizsgálatra is sor kerül. A vastagbél tükrözése (ún. colonoscopia vagy rectosigmoidoscopia) során az orvos a betegség nevében is említett álhártyát láthatja, mely a vastagbél nyálkahártyájának felszínén kialakuló fekélyeket fedi. Súlyosabb esetekben ezek sárgás-fehér felrakódásként jelennek meg a bél felszínén, és a néhány milliméteres nagyságtól az 1-2 centiméteres átmérőig terjedhetnek. Enyhébb stádiumban csak a gyulladt, sérülékeny, vérzékeny, vörös nyálkahártyát látja az orvos. Szükség esetén lehetőség van a vastagbélben lévő fekélyekből szövettani minta vételére és abból a kórokozó kimutatására. A széklet vizsgálata nem mindig hoz eredményt, de ha a baktérium toxinjai kimutathatóak a mintából, akkor az egyértelműen igazolja a diagnózist.

 

 

Esetenként hasi ultrahang vagy röntgenfelvétel is készülhet, ami önmagában a diagnózis felállításához kevés, de a felvételen látható tágult bélkacsok illetve a gyulladás miatt vizenyősen megvastagodott nyálkahártya jellemző lehet, különösen előrehaladottabb esetekben. A bél falának megvastagodása CT felvételen is jól látható.